FRISS

2013. június 1.

Molyregény - Prológus



Prológus


Láthatatlan vagyok.
Gyönyörű vagyok.
Micsoda pazarlás.

Akkor kéne ilyennek lennem, ha mindenki lát. Amikor az iskola folyosóján oldalgok végig. Persze akkor is láthatatlan vagyok, de akkor nem azért mert gyönyörűen ragyogok. Hanem mert egyszerű vagyok. Nem vagyok csúnya. Nem vagyok szürke. Csak olyan vagyok mindenki más.

Bár akkor lehetnék ilyen, mint most. Néha, mikor a könyveimet magamhoz szorítva sétálok a fémszekrényektől és közömbös arcoktól övezve a termem felé eljátszom a gondolattal, hogy megmutatom magam. Kilökném az duplaszárnyú lengőajtót és bevonulnék teljes pompámban. Kitárt halványszürke szárnyaim betöltenék a bejáratot, végigkarcolnám őket az ajtókereten, ahogy belépnék a félhomályos folyosóra. Utána már nem lenne sötét, a belőlem áradó lágy derengés biztos halvány aranyfénybe vonná a döbbent arcokat. Mindegyikűjükre egyenként ránéznék sötét, füstös árnyékkal kiemelt vakító aranyszememmel csak hogy lássák igen, ez vagyok én. Nem vagyok olyan, mint ti. Hatalmas vagyok. Csodálatos vagyok.

Aztán fáradtan befejezem a képzelgést. Mi értelme lenne. Úgysem értékelném a szépségem. Csak halálra rémíteném őket. Mert mindenki halálra rémül, ha valami olyat lát teljes pompájában, mint én. Talán mert mélyen elrejtve a tudatalattijukban, az öröklött emlékeikben, tudják, ha engem, vagy hozzám hasonlót látnak, akkor itt a vég. És igen, ez igaz. Én csak akkor jelenek meg, ha nincs tovább. Szerencsére legalább a haldoklók értékelik az igazi alakom. Csodálattal néznek rám és szívesen fogadnak. Ők már nem félnek. Nem rémiszti őket a félelmetes ragyogásom és földöntúli szépségem. Ámuldoznak rajta, de magukhoz ölelnek. Én pedig viszonzom az ölelést és vége. Ők elmennek, én pedig visszatérek emberi álcámba, hogy újra senki legyek.

Félreértés ne essék nem hiúságból mondom ezt. Nem akarok felvágni, nem akarok senkit megijeszteni, nem kívánok több lenni, mint mások. Egyszerűen csak önmagam akarok lenni. De ez most már nem lehetséges. Nem ide tartozom. Odaát kéne élnem, mint minden nővéremnek. Odaát, ahol mindenki csodálatos és éteri, ahol nem kell elrejtenem igazi valómat és csak akkor kellene áttöröm a Fátylat, ha eljövök egy Átkelőért, mikor eljön az ideje. Olyannak kellene lennem, mint a többi Moly. De nem vagyok olyan, már nem. A nővéreim azt mondanák, hogy soha nem is voltam. Egy Moly nem könyörül, nem alkudozik és nem sajnál. Egy Moly nem hagyja, hogy egy Átkelő tovább élje az életét, csak mert beleszeretett. Ezért száműztek. Most itt kell élnem, itt az emberek között. Rejtőzködöm és meghúzom magam. Tanulom, hogy miként legyek halandó. Vagy legalábbis tűnjek annak, mert önmagamat nem tagadhatom meg. Született Moly vagyok. Kirekeszthetnek, elűzhetnek az otthonomból, de nem tudok ellenállni a hívó szónak, ha egy Átkelőnek szüksége van rám.

Így hát két világ között rekedtem.

Most itt ülök egy lámpaoszlop tetején láthatatlanul mindenki számára, aki alattam nyüzsög. Csak egyvalaki láthat majd. Az a férfi a kék autóban. Nem tudom, mi fog történni vele, így akkor se akadályozhatnám meg, ha akarnám. Csak suttog nekem. Ő maga se tudja ezt, de a szelleme már kinyúlt értem. Meg fog halni. Hamar. Itt, ez alatt az oszlop alatt. Én pedig majd leszállok ezüstös szárnyaimon, ő pedig a karjait nyújtja értem. Én átölelem, ő pedig nyugalmat nyer.

Aztán pedig összezárom a szárnyaim, ahogy a szívem is összeszorul, majd elsétálok, hogy valami mellékutcában magamra öltsem emberi álcámat.

Szomorú élet ez.
És mind miatta.

Minden nap látom. Ott áll a szekrénye az enyémtől nem messze azon a félhomályos folyosón. Fekete haja folyton a szemébe hull, már rég összekötve kellene hordania. Nevet. Csodás a mosolya. Akkor is az volt, mikor meglátott, ahogy érte is leereszkedtem a Fátyolon túlról, hogy átöleljem. De nem tettem, bárhogy nyújtotta a karját. Akkor száműztek. Ő pedig akkor kapott még egy esélyt.

Ő már látott mégsem fél. Mert semmire sem emlékszik. Talán rémlik neki egy hatalmas halvány arany fénnyel derengő szárnyas lény, de ha igen, akkor a halál közeli élményre fogja.

Senki sem lát engem.

Láthatatlan vagyok.

A következő rész:
1. fejezet:   Szerző: Why_Doboz  -   Blog: A betűkon túl
Jelentkezz a Molyregény továbbgöngyölítésére:
vagy


.

2 megjegyzés :

  1. No, ez egy zseniális ötlet és izgalmas kezdeményezés. Nem jelentkezem, mert fantasyt egy állandó rovatom kivételével nem írok, nem is érzek rá vágyat, de nagyon-nagyon érdekel , hogy mi lesz a sztori vége. Nagykövetem majd, az biztos. :)

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó az ötlet! Ez tetszik, tele van lehetőségekkel! :))
    Még nem jelentkezem rá, mert így sem azzal foglalkozom soha, amivel tényleg kéne, de ha már eljutott pár fejezetig, szívesen csatlakozom én is :))

    VálaszTörlés

 
Back To Top