1855. november 19.

 

Még látta maga előtt a döbbenetet az arcán, a kés pengéjén megcsillanó fényt visszatükröződni a férfi retináján. A kiáltás bennszakadt a torkában, amikor a döfés érte; a szúrás, amelynek gyilkos erőt adott a legmélyebb elkeseredés, örökre elhallgattatta.

Még mindig érezte a fájdalmat a tenyerében, ahol a kés markolatát szorította.

Futott. Még soha életében nem kellett így futnia: kétségbeesett bátorsága mit sem ért volna John és Alisdair veszett dühe ellen, ha azok utolérik. Tudta, hogy nem lehet erősebb két mostohabátyjánál. Egyetlen esélye volt: ha gyorsabb tud lenni.

Háta mögül-közelről? távolról? - hallotta az ordítást. Érzékei összezavarodtak; érezte a puska hideg csövét a tarkóján, füle tele lett zihálásukkal, orra bűzös leheletükkel. A halálfélelem a menekülési ösztönön kívül minden mást kiölt belőle; talán nem is a mostohabátyjai üldözték, hanem maga a Halál vágtatott utána. Tüdeje pattanásig feszült; zúgás tombolt a fülében. Orrlyukai kitágultak, mint az állatéi, amely érzi a hátában a vérszomjas és könyörtelen vadászt. Egyetlen hely volt csak, ahol megbújhatott - és a lábai önkéntelenül is arra vitték, mert ésszerű gondolkodásra bizonyosan képtelen volt.

A Tranquility Garden, a Nyugalom Kertje.

Összeszedve minden erejét, rohant tovább; néhol felbukott régi sírkövek maradványaiban. Karjaiban nem maradt erő; csaknem átesett a temető félig beomlott, alacsony kőkerítésén. Rázuhant egy sírkőre; fájdalom sugárzott szét a lábában. De az akarat erősebb volt. Befelé, minél mélyebbre a holtak fekete csöndjébe!

 

Látóterén kívül egy sötét árnyék, amely feketébb volt a sírokat beborító éjszakánál is, megmozdult egy pillanatra; aztán megmerevedett, és visszasüllyedt a temető mozdulatlanságába.

           

Átmászott egy sírkövön, mögé kúszott és meglapult. Szívére szorította reszkető kezeit és visszatartotta lélegzetét, de így csak rosszabb lett; alig bírt lélegezni a rohanástól, iszonyú fulladási roham tört rá. A jeges félelem marokra fogta a szívét - ha csak a legkisebb hangot is hallatja ebben a mélységes csöndben, biztosan rátalálnak. Hallotta közeledő ordításukat, lábdobogásukat, az éles, csikorgó hangot, amint betaszították a temető kovácsoltvas kapuját. Az elszáradt, sápadt színű fűbe rejtette az arcát. A két férfi átkokat szórt rá, miközben a sírkövek között botladoztak - babonáikat most sem tudták levetni, most sem, amikor a vak düh hajtotta őket, és hallotta, hogy össze-összeakadó nyelvvel hadarják az "Szabadíts meg a gonosztól, Atya, Fiú, Szentlélek" sorait. Minden sebe újra fájni kezdett; összehúzta magát, összeszorítva a szemét, hogy ne sírjon. Megtartottam az ígéretemet, Apám! Tizenhat éve vagy halott, de én nem felejtettem el, amit kértél.

Óvatosan felnézett, fülelt. A temető távolabbik végében imbolygó fényt látott - egyik mostohabátyja volt a lámpással, aki sűrűn hányta magára a keresztet. Kiáltások, hogy hol a pokolban van a másik, és fenyegetőzés, hogy ő, Eire, soha nem jut ki innen élve. Nem mozdult; úgy érezte, hogy a hideg sírkő védelmezőn elrejti, és a fű, amibe az arcát temeti, nem más, mint a földbe temetett sok halott ölelő karjai. A komor éjszakában, amely tele volt vérrel és rettenettel, most egy pillanatra olyan különös biztonságban érezte magát, amilyet soha életében nem tapasztalt még. Ezek odalent halottak, mozdulatlanok; sem élet, sem fény nem világol csukott szemeikben.

De a pillanat nem tartott tovább, mint egy bennszakadt, haldokló lélegzet. Hirtelen megriadt; úgy érezte, valaki figyeli őt. Pontosan ugyanaz az érzés volt, mint ami egész életében kísértette - de most olyan közelről érezte, mintha az, aki bámulja, pontosan a háta mögött állna. Izmai a vadállat ösztönével rándultak össze, készen a menekülésre vagy a küzdelemre. De ahogy riadtan körbepillantott, látta, hogy közvetlen környezetében minden csöndes. Hevesen zihálni kezdett, de aztán a szájára szorította a kezét; még ennyi zajt sem szabad csapnia!

Körbenézett, hogy hol vannak a mostohabátyjai. Odébb lehettek, mert hirtelen nem látta őket, s a lámpások közül csak az egyik világított messzebb, a temető másik végében; itt csak a holtak maradtak, a porladó csontokból elszálló lelkek - és ő; ő pedig, már rég tudta, mindig is hasonlatos volt egy kissé a halottakhoz. Ezek itt, a lába alatt, jó lelkek voltak, mert a holtak nem akarták bántani; csak a békés sírlakók értették meg és rejtették el mélységes ölelésükben. Ő sosem hitte el a vallásos környékbeliek által terjesztett babonákat, sosem tudta elhinni, hogy a temető gonosz hely lenne. A halottak voltak a legbékésebb lények, akiket valaha is el tudott képzelni, és ő olyan sokszor vágyott közéjük tartozni! Mert nem volt más menedéke: ezek az üres, halotthalvány arcok, összeaszott testek, rothadó csontok nem akarják a halálát; nagyobb igazságok tudói, mintsem az ő nyomorult életére volna szükségük. Időtlen bölcsességük megindította őt; azelőtt számtalanszor merengett el azon, milyen lehet odalent, a sír sötétjében, miután minden élet kialudt.

 

Az árnyék újra megmozdult. Úgy tűnt, mintha keresztülsuhanna néhány sírkő fölött, aztán visszaolvadt sötét környezetébe.

 

És mi van, ha az élet nem ér véget ott? Ha még mindig birtokában vannak érzékeiknek, még mindig látnak, hallanak, tapintanak? Lábaik elzsibbadnak, ahogy egy testhelyzetben töltik hosszú, magányos évtizedeiket, ujjaik megmerevednek a hideg földben, fülük tele lesz ezernyi apró lábacska futkosásának hangjával, és a szemeik oly borzalmakat kezdenek látni, amelyeket ép elmével elviselni nem lehet?

 

Az éjszínű árnyék egyetlen hang nélkül mozdult közelebb.

 

A következő pillanatban sikoly tépte szét a Tranquility Garden csöndjét. Eire szíve fájdalmasan összerándult a félelemtől, és önkéntelenül is a hang irányába pillantott. Egyik mostohabátyja ordított; a férfi felbukott és elejtette a lámpást, amely abban a pillanatban kialudt.

Eirében ellenállhatatlan erővel ébredt fel a vadállat menekülési ösztöne. Az ott elesett, és most már lámpája sincs - gondolta.

- Segítsetek, drága halottak - suttogta, aztán hirtelen fölpattant a sírkő mögül, és rohanni kezdett. Hirtelen tört rá az érzés, hogy ha ott marad, csak idő kérdése, és rátalálnak. És nem volt kétsége afelől, mit tennének vele.

Cselekednie kellett.

Csak annyira nézett körbe, hogy lássa, mostohabátyjai felfedezték-e őt, de nem vette észre, hogy valami ott hever a földön. Megbotlott benne és felbukott; amint felpattant, hogy továbbrohanjon, pillantása egy másodpercre a földre tévedt. Egy arcot látott. Alisdair arcát, aki halálsápadtan, hullamereven hevert a fűben, feje mellett felborult és kialudt lámpásával.

Az iszonyú rémülettől megtántorodott és hátraesett. Nem látta jól, mi történhetett a mostohabátyjával, egy pillanat tört részéig még azt sem igen fogta föl, hogy Alisdair mozdulatlanul, természetellenesen kicsavarodott testhelyzetben fekszik a földön.

 

Valami megmozdult előtte a sírok között; egy csöndben suhanó árnyék kezdett közeledni a félelemtől kővé dermedt Eire felé. A lány nem vett észre semmit, egészen a legutolsó pillanatig, amikor az árny lassan összefolyt és egy sötét ruhát viselő alakká formálódott.

 

- Ne elmélkedj többet a halál természetéről - mondta; egy férfi kriptamély, hideg hangján szólt - mert itt van ő maga, hogy köszöntsön szörnyű kertjében, amelyet elhagyott az isten.

Megragadta Eire szakadozott ingét, és egy mozdulattal a magasba emelte.