Adam Archer: Kipp-Kopp
AKKOR
Nem is emlékezett már pontosan, talán hat, bár lehetett hét éve is, hogy Halloween-kor kinyitotta a kopogtató gyermekeknek az ajtaját, bár talán tavaly már ők is belátták, hogy próbálkozásuk teljesen felesleges.
Ha a napra nem is, de a történtekre pontosan emlékezett. Éppen egy klasszikus horror ment a televízióban, felesége halála óta a nagyszobáját ritkán látogató világosság most is csak néhány égő gyertya formájában jelent meg, melyek lángjaival a régi, elhanyagolt ablakok alatt járó szél kedvére játszadozott.
Nem volt hangos a film, talán le is volt némítva, mert nem is igazán a mű érdekelte, csak egy-két régi szokás miatt ült akkor este a világító doboz előtt, tekintetét pedig inkább halott hitvese hamvait tartó urnára meresztette, mely ott pihent a polcon a könyvek mellett, és por még soha nem lepte be. Minden áldott nap ebéd előtt egy kissé nedves ronggyal áttörölgette az urnát, ezzel éreztetve, ha nem is a világnak, de saját magának igen, hogy felesége mennyire kedves, és tiszta asszony volt.
A csendet kopogás zavarta meg, melyet akkoriban a férfitól még halvány mosoly kísérte. Felkelt a fotelből, és elindult, hogy ajtót nyisson a gyermekeknek, akik ott állnak az ajtóban, és majd elkiabálják magukat, ha meglátják a ház tulajdonosát.
Ám ajtót nyitva mind a társaság, mind a kiabálás elmaradt. Csak egy alacsony, dús, szőke hajú kisfiú állt a lépcsőn, tekintetéből szomorúság áradt, és még az édességeket gyűjtő tarisznya is hiányzott rajta. A férfi először nem tudott megszólalni, annyira meglepte, hogy egyedül hagynak kószálni egy ilyen ártatlan, kis gyermeket, de végül erőt vett magán és szóba elegyedett vele.
- Hány éves vagy, fiam?
- Hét leszek.
Így hirtelen már mégsem tűnt túl fiatalnak, de a férfit mégis nyugtalanította az ifjú egyedülléte.
- Hol vannak a társaid? – kérdezte, olyan nyugodt és kedves hangnemben, ahogy csak tudta, hogy meg ne ijessze a fiút.
- Nincsenek társaim.
- Csokit szeretnél?
- Nem.
Az ember kezdett kissé idegesség válni, mivel nyugtalanította, hogy ki lehet a fiúcska és honnan jött, mivel még sosem látta, és nem tudta, hogy mit kezdjen vele.
- Mond meg hol laksz, felöltözöm és hazakísérlek.
- Nem lakom sehol – válaszolta a fiú.
- Árva vagy? Az utcán laksz? – kérdezte, de hangjából már feszültség áradt.
- Ő kért meg, hogy jöjjek el, és kérjek valamit.
„Na jó. ebből elég volt!” – gondolta a férfi, és úgy döntött, hogy elzavarja a fiút, ha nem mondja meg végre, hogy mit akar.
- Ki kért meg, és mit akarsz?
A fiú ekkor mélyen belenézett a szemébe, az övéből teljesen eltűnt az ártatlanság érzése, helyébe valami iszonyú lépett, melyet azóta sem tudott magának megmagyarázni.
- A hamvakat.
Meglepő gyorsasággal vágta rá az ajtót a gyermekre, nem ijedt meg, ki tudja miért, csak feszültségét nem tudta leplezni, és trágár szavakat vágott az akkor már zárt ajtón keresztül kifelé. Végül elhalkult, és kintről már csak suttogást hallott, mely halk volt, nagyon halk, mégis tisztán értette minden szavát.
- Eljövök érte, hét esztendő múlva.
HALLOWEEN ÉJSZAKÁJA, HÉT ÉVVEL KÉSŐBB
Nem gondolta, hogy történni fog bármi is, csak egy zavart kis hülyének gondolta a fiatal gyermeket, aki talán már iskolába jár, szülei bántalmazzák, és rettegésben tartják, vagy éppen hasonló korú társai teszik ezt, akik tudtak kedvese haláláról. Nyílván megzsarolták, hogy tegye ezt meg, különben megverik, nem ez lett volna az első eset.
A szokás megmaradt, még így, hét esztendő távlatából is. A csendes rémtörténet képei továbbra is jöttek a tv-ből, a gyertyák immár nyugodtan égtek, mert két hónappal előtte lecseréltette a nyílászárókat. A hamvak pedig ott pihentek megszokott helyükön. Békességben.
Édesség, cukorka nem volt otthon, hiszen már nem számított látogatóra, mióta a fiatalok hozzászoktak, hogy tőle nem várhatnak semmit sem.
A néma ház csendjét éjfél előtt egy kicsivel mégis kopogás zavarta meg. A férfi odaszögeződött a kopott, régi fotelhez, mintha csak odakötözték volna, mert tisztán emlékezett a lágy koppantásokra, mely miatt akkor ajtót nyitott egy szőke hajú gyermeknek. Most nem akarta megtenni.
Csendben maradt, de a kopogás nem maradt abba, ütemesen, fél percenként három érkezett, jelezvén, hogy nem fogja feladni, hogy bejusson a házba. Bármi is volt ott aznap éjszaka, nem távozott anélkül, amiért jött.
A férfi próbált nyugodt maradni. Csend volt körülötte, a kint álló nem tudhatta, hogy van itthon valaki. Nyugtatta magát, hogy majd végül úgyis feladja, hiszen nem fogja kinyitni az ajtót, idebent pedig biztonságban van.
Mintha valami hallotta volna a gondolatát, és annak végét, belesuttogott a férfi fülébe, aki még a leheletet is érezte, melytől kirázta a hideg.
„Biztos vagy benne?”
Felugrott a nyughelyéről, villámsebesen megfordult, de nem volt ott senki. Pár másodperc néma csend, majd ismét jöttek a kopogások, melyeket már az a szinte néma hang is kísérte. „Engedj be, és add át, ami az enyém!”
Menekülni akart, de nem tudta hová, így elindult a hálószobája felé, melynek az ajtaja szintén nemrég volt cserélve, és kulcsra tudta zárni. Nem jutott el odáig…a parketta elkezdett széttöredezni, a szoba több pontján, alóluk pedig tüskés indák kezdték ellepni a szobát, melyek útja a férfi felé irányult.
Bárhogy próbálta kikerülni őket, nem tudta megtenni. Mikor az első inda a lába köré csavarodott, mély fájdalmat érzett a tüskéktől, melyek a bőrébe, egészen a húsáig hatoltak. Felordított, és érezte a csordogáló vért a lábán. A többi inda is odaszőtte magát lassan, a férfi testét szinte teljesen betakarva, mindenhol mély, vérző sebet ejtve rajta. Érezte, ahogy lassan elgyengül, és már nem tudja folytatni az egyébként is reménytelen harcot a növények ellen. Ám végül elengedték, az indák visszahúzódtak titokzatos helyükre, mely talán a pokol egyik legmélyebb zuga, magára hagyván a több sebből vérző embert.
Próbált mozogni, de nem tudott, végül nehezen, de szemeit ki tudta nyitni. Bár ne tette volna. Az urna előtt ott állt a gyermek, ugyanúgy nézett ki, ugyanabban a ruhában volt, de a szeméből már eltűnt minden, amit akkor jónak gondolt. A gonosz jött el aznap a házába, és reménytelen volt a küzdelem.
Nyújtotta volna a kezét, könyörgött volna, de képtelen volt, gyengének és elveszettnek érezte magát, és érezte, lassan eljön érte a halál. Utolsó lélegzetvételekor még láthatta, ahogy a fiú magához veszi felesége hamvait, majd semmivé foszlik és távozik velük.
A televízióban akkor ért véget A vadász éjszakája, Charles Laughton remekműve…
---
Ez a novella a Halloween Borzongás keretében került fel a blogra a szerző kérésére!
Olvasd el a többi rémisztő egypercest is és ha van kedved nevezz!http://nemharapa.blogspot.hu/2012/10/halloween-borzongas-novellacsokor.html
Megjegyzés küldése