Blogpremier következik! Megjegyzendő, hogy ebben a rovatban nekem csak felkonferáló és felületadó szerepem van, a munka nem az enyém. Szeretném bemutatni nektek Adam Archert, aki most rovatot indít, itt a blogon. Adam egyelőre-amatőr íróként tevékenykedik és most Veletek szeretné megosztani egyik művét. A többepizódos sorozat talányos bevezetőjét találjátok most itt, amit majd több is fog követni hamarosan. Adam szeret titkolózni a kilétét illetően, ellenben kedveli a visszajelzéseket, úgyhogy bombázzátok csak nyugodtan kommentekkel.
Innentől átadom a stafétát az írónak...
Adam Archer: Szivárgó lélek
Prológus
"Nem tudom megmondani, hogy kerültem be a sötétségbe, de abban a pillanatban nem is az volt a fontos. Féltem. Mikor ráeszméltem, hogy be vagyok zárva egy olyan helyre, ahonnan nem látom a kiutat, elfogott a rettegés.
Fogalmam sem volt, hogy mit
kéne tennem. Nem láttam semmit, mert a sötét olyan erővel és gyűlölettel ölelt
engem, mint egy óriáskígyó, ami éppen az áldozatát készül összeroppantani.
Minden rezdülésemet, minden apró mozdulatomat elkísérte, és egy pillanatra sem
eresztett. Tudtam, hogy semmi más célja nincsen, mint hogy apró darabonként
kiszívja belőlem a lelket, mely összetart, mely éltet, és mely nélkül az ember
képtelen életben maradni. Lélek nélkül az ember csak egy bábu, mozog, beszél,
cselekszik, de nem élteti többé semmi.
Próbáltam küzdeni ellene,
szabadulni tőle, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt, mintha pontosan
tudná, hogy mire készülök, és mit akarok tenni ellene. Nem könyörögtem, nem
szóltam egy szót sem, de nem is volt rá szükség, mert úgysem értem volna el
vele semmit. Szavak nélkül is pontosan tudtam, hogy a bennem lévő félelem
tovább és tovább erősíti majd sötétséget, és úgy ránt majd egyre mélyebbre,
hogy egy idő után már nem lesz visszaút. Bár elgondolkodtam már az elején, hogy
egyáltalán milyen út is az, amiben reménykedem. Hiszen körülöttem nem volt
semmi. Legalábbis ezt gondoltam akkor, abban a pillanatban, és pár pillanattal
később már visszasírtam volna a semmit.
A szorítás nem enyhült, de nem
is erősödött, és kezdtem megérteni ennek az okát. A sötétség csak egy báb, egy
eszköz, melyet a démonok használnak arra, hogy elhomályosítsák az elmét, hogy
kiszívjanak minden jó érzést, minden reményt és minden hitet a túlélésben. Rá
kellett jönnöm, hogy az igazi ellenség a távolból érkezik, egy olyan útról, ami
nem tudom, hogy hol van, és nem is mernék rálépni az ösvényére. Egy valamire
jól emlékszem és soha nem fogom elfelejteni. A lépteket. Egyre közelebbről és
közelebbről. Minden egyes lépés belehasított az elmémbe és egyre erősebben
markolt bele a fejemben lévő, egykor szép gondolatokba, a helyüket pedig egy
nyomasztó érzés vette át, mely egyre inkább elhatalmasodott rajtam, és mely
ürességgel volt átitatva.
Tudtam, hogy hamarosan
megérkezik. Démon, maga az Ördög, egy entitás, ki tudja, talán a pokol egy
küldötte, akiben semmi féle érzés nincsen a gyűlöleten kívül és csak a
kötelességének él, hogy engem elpusztítson.
Sírni szerettem volna,
ordítani, dühöngve és hangosan merülni a feledésbe, de nem ment. Csak álltam
némán, és vártam a végzetet. Csak egy mondatot mondtam végül, „Gyere és kapj
el, mire vársz még?”. Hogy mit akartam ezzel sugallni? Bátorságot?
Belenyugvást? Nem hinném, de erre a kérdésre talán magamnak sem tudok soha
választ adni.
Ahogy ott álltam, már nem
gondoltam végül semmire. Minden apró emléket és gondolatot elnyomott a vég
közeledte. A lény már olyan közel volt hozzám, hogy már szinte magamon éreztem
bűzét és leheletét. Nem is tudtam mást, csak a jelenlétét érezni, mert ebben a
sötétségben nem érvényesült a szem szokásainak törvénye sem. Mert ez a sötét
maga volt a megtestesült gonosz.
Lehunytam a szemem és vártam.
Egy ütést, egy halálos harapást, vagy bármit, ám végül nem jött el. A lény
megtorpant, és nem mozdult. Morgó hangot adott ki magából, mint aki mondani
szeretne valamit, de azt hiszem, csak átkozódott. Fura érzés fogott el akkor,
mert a bennem lévő félelem egy érzéssé változott, ami az sugallta, hogy az
eddig magabiztosan érkező végzetem megijedt valamitől.
A következő pillanatban, a
hátam mögül egy kéz érintését éreztem a sajátomon, amitől kissé megrettentem,
de ez nem tartott sokáig. Egy selymes bőrű tapintás volt, melyből rögtön
tudtam, hogy csak valami jó dolog lehet. Megszorítottam a kezet, mely után a
kéz is szorosabban fogta meg az enyémet. Nem tudtam ki ő, de abban biztos
voltam, hogy segíteni jött nekem. És akkor döbbentem rá, hogy miért állt meg a
lény, és miért nem marta belém halálos mérgét. Azért, mert a rossz érzések úgy
áramlottak ki belőlem, mintha egy gát szakadt volna át bennem, és mint a
szabadulni vágyó víztömeg, úgy mosta ki belőlem a gonosz tapintását. A helyét
nyugalom vette át. Biztonságérzet. Abban a pillanatban a remény is visszaköltözött
a szívembe, lelkem pedig ismét hitet táplált belém.
A kéz egyszer csak maga felé
húzott, és elengedve enyémet átölelt engem. Csodálatos érzés volt ez, és
valahol furcsa is. Körülöttem ott van minden, amit gonosznak nevezünk, és én
mégis csak nyugodt vagyok, mert ölel valaki, akiről nem tudtam, hogy kicsoda,
csak éreztem, hogy biztonságban vagyok, hogy vigyáz rám.
Végül elengedett, újra kézen
fogott és elkezdett vezetni engem. Szótlanul mentünk egymás mellett, mert nem
volt szükség szavakra. Hiszen minden pillanatban éreztem azt az átható
szeretetet, amit attól a valakitől kapok, akiről nem is tudom, kicsoda, de
hálás voltam Neki, hogy eljött értem, és megszabadított engem. Mikor kivezetett,
vissza az életbe, vissza a fénybe, akkor láttam meg, hogy a barátom az, hogy Ő
vállalta a kockázatot és félelem nélkül szembenézett az én démonaimmal, és
egyetlen érintésével, tettével, még szavak nélkül is elüldözte őket.
Egy barát, egy kedves, csodálatos,
ember, aki meghallotta azokat a kétségbeesett kiáltásokat, amiket ki sem
mondtam. Azt hiszem, megérezte őket. Hiszen a barátom, és érezte, hogy
mindennél jobban szükségem volt rá. A barátom, aki remélem, örökre az is marad…"
Megjegyzés küldése